Kvassay-zsilip építése

A gellérthegyi szűkület után szétterülő, a  lágymányosi-budafoki és a ráckevei-soroksári ágra bomló Duna a 18-19. század folyamán többször nagy árvízzel sújtotta a várost. A két ág közül az egyiket partrendezéssel és kotrással megfelelő sodrásúvá kellett tenni. Egy 1870. évi törvény értelmében  tehát lezárták a Csepel-sziget baloldalán lévő ágat, hogy a lágymányosi-budafoki főág hidraulikai viszonyai javuljanak. (Amit azáltal is fokoztak, hogy ezt az ágat egy új partvonalat adó gáttal – amelynek  utolsó szakaszát ma Kopaszi-gátként ismerjük – jelentősen szűkítették, illetve a mélységét kotrással növelték.)  A ráckevei-soroksári ágat nem a felső torkolatnál, hanem 3,5 km-el lejjebb, a mai Gubacsi-hídnál zárták el, ui. az ottani sziklás, kisebb mélységű mederben ez kisebb költséggel volt megoldható.

Azonban az ágban a vízfolyás és a hajózhatóság megszűnése, a vízszintcsökkenés és  feliszapolódás  egyre komolyabb problémákat teremtett, ezért 1904-ben a törvényhozás elrendelte zsilipekkel az ág megnyitását. Ennek során  a felső torkolatnál  1910 és 1914 között felépült a hajózsilip  (akkori megfogalmazással a kamarazsilip  vagy csege), ami a hajókat ez egyik vízszintről a másikra átsegíti. (Ezt követte 1924-26 között a vízbeeresztő zsilip megépítése.) A zsiliprendszert Kvassay Jenő (1850-1919) vízgazdálkodásban és vízépítésben nagy eredményeket felmutató kulturmérnökről nevezték el.

A hajózsilip építését a Fischer Henrik és fia cég végezte. Az építési területet akkor még hazánkban nem alkalmazott, külföldön is kevéssé ismert módon víztelenítették: a vizet elrekesztő gátat 26, egyenként 60-70 tonna súlyú keszonból állítottak össze. A keszonok favázas szerkezetek voltak, vasbetonnal kitöltve. A gerendavázra függesztett keszonokat orsós szerkezettel engedték a mederbe, közeiket tömítették, az elrekesztett területről a vizet benzin- és villamos-motorok által hajtott szivattyúkkal távolították el.